|
Az emberi magatartást sokféleképpen
próbálták magyarázni. Az antik világban a fő hangsúlyt az öröklött
jellemvonásokra tették. Freud és tanítványai a gyermekkori élményeket
tették felelőssé az ember magatartásért. Mindkét tényező befolyásol
minket, de a legerősebben öröklött temperamentumunk.
A gének útján örököljük szüleinktől
és nagyszüleinktől különböző tulajdonságainkat, beleszámítva
hajunk és szemünk színét, testalkatunkat, tehetségünket és
természetesen temperamentumunkat. Ez utóbbi befolyásolja legerősebben
spontán magatartásunkat. A modern pszichológia viselkedés-lélektani
ága a tanult magatartást tartja meghatározónak. Én nem értek ezzel
egyet. Négy gyermekünk ugyanabban a környezetben nevelődött, ugyanúgy
tanultak, de olyan különbözőek, mint a nappal és az éjszaka. Ennek oka
öröklött természetükben lehet. A fiúk ruhásszekrénye jó példa erre: az
egyik oldal rendes és takaros, a másik úgy néz ki, mintha vihar söpört
volna végig rajta. Leányaink ugyanilyen különbözőek. Az egyik
előszeretettel viselt divatjamúlt ruhákat, és ma is kényelmesen, lazán
öltözködik. A másik leány még nem volt 3 éves, amikor már kifejezett
jó érzékkel válogatott össze elegáns, egymáshoz illő ruhadarabokat.
Számtalan más különbség is volt köztük, mielőtt még befolyásolhattuk
volna őket.
Ma első unokánk 9 hónapos. Mielőtt
mászni tudott volna, már felfedeztem benne erős akaratát, durcásságát,
ami szüleiben is megvan. Az ok kézenfekvő: örökölt néhány vonást,
amelyek magatartását befolyásolják.
A
temperamentum
Temperamentumunkat később a nevelés, az
iskola, az élettapasztalatok, a környezet és úgy emberi, mint lelki
célok befolyásolják. Hippokratész 2400 évvel ezelőtt gondolta ki a
temperamentumok máig legjobb elméletét. Négy alapkategória van: a
szangvinikus, az erősen kifelé forduló üzletember típus, – a
kolerikus, kifelé forduló erős akaratú vezér típus, a
melankolikus, befelé forduló perfekcionista (a tökéletességre
törekvő), és a flegmatikus, rendkívül befelé forduló, passzív
ember. Ezt az elméletet tanítják még ma is, az eredetihez nagyon
hasonló formában. Talán azt fontos hozzátennünk, hogy egy ember sem
tartozik kizárólag egy kategóriába, hanem kettőből, háromból is
egyesít magában vonásokat. Világos, hiszen testileg is hasonlítunk
mindkét szülőhöz.
A legtöbb emberben egyféle
temperamentum az uralkodó, amit más vonások is kiegészítenek. Nem
szokatlan, ha valaki 80%-ban szangvinikus és 20%-ban flegmatikus –
vagy 70%-ban kolerikus és 30%-ban melankolikus. Számtalan különféle
lehetőség van. Az egyik férfi, akit kezeltem, 60 %-ban szangvinikus,
20%-ban melankolikus és 20%-ban flegmatikus volt.
Az emberi temperamentum analízise a
legmegdöbbentőbb, amivel valaha foglalkoztam. Persze megkísért, hogy
ezen a helyen részletes beszámolót adjak, de ez helyszűke miatt
lehetetlen. Csak annyiban foglalkozunk vele, amennyiben a depresszió
problémáját érinti.
A
szangvinikus temperamentum és a búskomorság
A szangvinikus temperamentumú ember
szívélyes, barátságos, társas személyiség, aki másokat mágnesként
vonz. Jó szónok, gondtalan optimista, a társaság középpontja.
Nagyvonalú és együtt érző környezetével szemben, megérzi mások
hangulatát és érzelmeit, de van néhány gyenge pontja is. Gyenge
akaratú, érzései nem stabilak, robbanékony, nyughatatlan és egoista.
Fiatalságában sikerekkel biztatják, de ezeknek a várakozásoknak ritkán
felel meg. A fárasztó, pepecselő munkával sok nehézsége van,
hiányzik belőle a belső nyugalom. Bátorsága mögött gyakran
bizonytalanság és félelem rejtőzik. A szangvinikusok jó üzletemberek,
szónokok, színészek és néha vezető személyiségek is. A szangvinikus
ember ritkán letört, ha társaságban van. Annyira figyel másokra, hogy
ha csak rájuk tekint, már megváltozik a hangulata és mosolyog. A
búskomorság szinte mindig csak magányában tör rá. Kellemes vonása az a
képessége, hogy élvezi a jelen pillanatot. Nem néz vissza
a múlt örömtelen tapasztalataira és nem okoz gondot neki az ismeretlen
jövő sem.
A legjobb példa erre egy kedves
szangvinikus barátom. Utazás közben munkámról beszélgettünk. Őszintén
mondta: „Tudod, nekem nem sok dolgom volt a búskomorsággal, bizonyára,
mert Isten olyan jó volt hozzám. Nem is tudok visszaemlékezni igazi
problémákra, vagy nehézségekre.” Csodálkoztam ezeken a szavain, mert
jól ismertem őt.
Közel 40 évesen fejezte be a
középiskolát, mert elmenekült otthonról és tengerész lett. Közben
megházasodott, 2 gyermeke született, aztán az egyik meghalt egy nagyon
ritka betegségben. Felesége ezt nem tudta elviselni, néhány
boldogtalan év után elvált tőle és újra férjhez ment. Barátom hat éve
egyedül él. Csak egy szangvinikus beszélhetett így az életéről:
„Sohasem voltak valódi problémáim.”
Mennyivel kevesebb lenne a depressziós,
ha minden ember tartozzon bármelyik temperamentumhoz – így
gondolkozna! Sok fegyelmezetlen szangvinikus 30 vagy 40 éves
korában búskomorrá lesz. Gyenge akaratuk és hiányzó önuralmuk
miatt meglehetősen keveset produkálnak, emiatt bosszankodnak és
csalódottak. Ebben a korban kövérségre hajlamosak, mert nem képesek a
nyalánkságoknak ellenállni. Ez is befolyásolja önbecsülésüket, és
erősíti bennük a depresszióra való hajlamot. Még ha általában
felvidulnak is mások társaságában, depressziójuk erősödik. Pán
Péterrel – aki soha nem kíván felnőni – szokás összefüggésbe hozni ezt
az alkatot. Bár szeretik és vonzónak találják őket, nem lehet megbízni
bennük, mert gyenge jelleműek. Ha ezek a kedves, gyerekes szangvinikus
emberek tudatára ébrednek saját felszínességüknek, akkor növekszik
bizonytalanságuk. Védekeznek és érzékenyen reagálnak, ha nem veszik
őket eléggé figyelembe vagy kritikát kapnak. Gondolataik a körül
forognak, hogy ugyan mit gondolhatnak felőlük mások.
Ezután nemegyszer önsajnálatba
merülnek, és depresszívvé lesznek. Néha szemrehányást tesznek,
hogy túl elnézőek voltak velük gyermekkorukban és ezért nem tanultak
önfegyelmet. Nagyon nehezükre esik magukban keresni a hibát, azt
beismerni és arra törekedni, hogy a Szent Szellem betöltse őket. Pedig
erre nagy szükségük volna azért, hogy jellemük megszilárduljon. Ha
problémájukat nem reálisan mérik fel és nem tanulnak meg Szellem
szerint járni, egy ideig ingadoznak a depresszív és vidám hangulatok
között, míg végül beállnak arra, hogy az élet dolgait komolytalanul
vegyék; ebből adódóan pedig adottságaiknál sokkal gyengébben
telesítenek.
A Szent Szellemmel megtelt szangvinikus
azonban más. Isten Szelleme nemcsak azt láttatja meg vele, hogy
gondolatai az önsajnálat körül forognak, ami bűn, hanem olyan
tevékenységeket tár elé, amelyek megkönnyítik önmaga elfogadását.
Amikor egy szangvinikus embert betölt a Szent Szellem, mint Péter
apostolt, hatékony és eredményes ember lesz, akit a búskomorság
már nem vehet le a lábáról.
A kolerikus
és a búskomorság
A kolerikus temperamentum aktív,
gyakorlatias emberekre jellemző. Van erős akaratuk, született
vezér alkatúak és nagyon optimisták. Tele vannak tervekkel, célokkal
és ezeket általában következetesen el is érik. Ha sokra is viszik az
életben, természetük szerint komoly gyengéik is vannak. A kolerikus
fölényes, heves, könnyen felindul, és hajlamos keménységre,
irgalmatlanságra. Senki nem tud olyan élesen szarkasztikus és keserűen
csipkelődő lenni mint a kolerikus. Jól tud felügyelni dolgokra,
harcolni egy ügyért és parancsokat osztogatni; jó politikus és
szervező, de precíz, odafigyelést igénylő munkára nem alkalmas.
A kolerikus ritkán depressziós, mivel
aktív és céltudatos, és mindig tíz különféle terve van egyszerre. Ha
az egyik nem sikerül, csalódottsága rövid ideig tart, és gyorsan egy
másik feladat felé fordul. A kolerikus boldog, ha el van foglalva, így
kevés ideje marad a depresszióra. Leginkább az frusztrálja (bénítja,
keseríti), hogy kevés a nap 24 órája, valamennyi terve
véghezviteléhez.
Elutasítás és sértés – amelyek más
temperamentumú embereknél gyakran kiváltják a depressziót – a
kolerikust nem hozzák zavarba. Vastag a bőre, természete szerint
öntudatos és független, ritkán vágyik más ember társaságára. Ahelyett
hogy önmagát sajnálná, máris új ötletei vannak. A különböző
temperamentumok közül érzelmileg ő a legkevésbé fejlett. Ezért kevés
érzelmi ingadozáson megy át. Bár hirtelen lesz ingerült, önmagát
kevéssé sajnálja, inkább másokon éli ki dühét. Mivel nem szokta
megérezni, mit gondolnak róla, a mások vélekedése által okozott
depresszióra nem hajlamos. Ha a kolerikusnak valaha harca van a
búskomorsággal, ez csalódások sorozata után vagy nyugdíjazásakor
történik. 30-40 éves korában gyakran beteges túlaktivitás fejlődik ki
benne, egyik ötlete kergeti a másikat. Ezt a depresszió okaként is
említettük már. A keresztyén kolerikusnak meg kell tanulnia Istenben
megpihenni és Őrá bízni az életét. Gőgje és keménysége miatt
gyakran nem gyümölcsöző az élete, mivel mindent maga akar tenni a
Szent Szellem nélkül. Ha sikeresen veti be magát a hit vonalán,
büszkesége akadályozza a szellemi látásban, és emberi indítékait
ritkán ismeri fel.
Az Isten békessége, amely minden emberi
értelmet felülhalad, az ő gondolatait is megváltoztathatja, és arra
fogja késztetni, hogy először az Úrra tekintsen, csak azután a
feladatra. Meg kell tanulnia, hogy Isten terve nem tőle függ, hanem
ellenkezőleg, neki kell függnie Istentől. A Bibliában ez áll:
„Nem erővel és nem hatalommal, hanem az
én Szellememmel, ezt mondja a Seregek Ura” (Zak 4,6).
Pál apostol a legjobb példa az olyan Szent Szellemmel megtelt
kolerikusra, akit Isten már használhatott. Ő megtanulta ezt a leckét,
mert ki tudta mondani: „Amikor gyenge
vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10).
Az a kolerikus keresztyén, aki ezt még
nem tanulta meg, depresszívvé lehet, ha csekély szellemi eredménye
láttán – bár túlerőlteti magát – csalódottá lesz. Ahelyett, hogy magát
okolná önfejű, nem szellemi magatartása miatt, belemerül az
önsajnálatba, és visszahúzódik gyülekezete feladataitól. „Nem értem,
annak, hogy átadtam az életemet, nem a kemény munka a bizonyítéka?” –
panaszkodik. Boldog az a kolerikus, aki mint Jakab, elmondhatja: „Ha
az Úr akarja és élünk, ezt vagy azt fogjuk tenni” (Jak 4,15). Ha a
Szent Szellem által felismeri Isten akaratát az életére nézve, nemcsak
nyugodtabbá válik, de többet is tud tenni. Aki egyszer megértette,
hogy szellemi áldásainak a Szent Szellemben való élet a titka, az
állhatatos lesz.
A másik terület, ahol a kolerikus
hajlik a depresszióra, a nyugdíjba vonulás. Ha elérve a
nyugdíjkorhatárt kilép a hivatalából, két lehetősége marad: vagy egy
másik tevékenység felé fordul, vagy búskomorrá lesz.
Egy egykori vállalati igazgató 60
évesen nyugdíjba ment. 6 hónap múlva depressziós lett és felkereste
lelkigondozóját, aki látta, hogy mert ezt az embert nem
foglalkoztatják, az önsajnálat bűnébe esett. „Odavan az életem, a
produktív szakasznak vége, nincs már semmi hasznom” – panaszolta.
Gyülekezete élő volt, és sürgősen szükségük volt valakire, aki a
pénzügyeiket lebonyolítja. Ezt a feladatot vállalta el – keresztyén
szolgálatként – az egykori igazgató, és ma boldogan végzi. Hogy a Szent Szellem képes a kolerikus
ember természetét megváltoztatni, világosan látható Pál apostol
életében. A tarzusi Saul tipikusan kolerikus volt, mielőtt megtért. De
utána nyomon követhetjük, hogy a Szent Szellem vezetése alatt
legyőzhetetlennek vélt akarata hogyan alakult át. Klasszikus példa
erre viselkedése a fogságban és más nehéz, nyomasztó helyzetekben,
melyek mind arról tanúskodnak, hogy az Úr uralma kiteljesedhetett
benne. Pál a híres, hideg római börtönben a legcsekélyebb
önsajnálatnak sem adta át magát, hanem kihasználta a lehetőséget, hogy
az őt őrző római katonáknak továbbadja a hitét. Olyan sokan hitre
jutottak általa, hogy ezt írhatta a gyülekezetnek:
„Köszöntenek titeket mind a szentek,
különösen a császár házából valók” (Fil 4,22). Sőt mi több,
ebből a börtönből számos levelet írt, köztük a Filippibelieknek az
„öröm levelét”, amelyben ezt mondja:
„Megtanultam, hogy abban amiben vagyok, megelégedett legyek”
(Fil 4,11). A Szellemmel megtelt kolerikus soha nem depressziós.
A
melankolikus és a búskomorság
A melankolikus a leggazdagabb
temperamentum. Nemcsak rendkívül tehetséges és fejlett az esztétikai
érzéke, hanem az érzelmi skála minden árnyalatát is képes átélni.
Érzelmileg sérülékeny típus, hajlik a búskomorságra. A világ jó néhány
zsenije volt melankolikus, akik kétségbeesésükben apatikussá és
terméketlenné válva tékozolták el adottságaikat. Ez annyira
nyilvánvaló, hogy az antik világban a melankólia és a depresszió
ugyanazt jelentette.
A melankolikus temperamentumú emberek
általában a legtehetségesebbek. A melankolikus a természete szerint
nagyon érzékeny, művészetek iránt fogékony, perfekcionista, hajlik az
analizálásra és önfeláldozó. Rendszerint visszafogott, ritkán állítja
magát középpontba, de nagyon hűséges barát. Mégis, gyakran szeszélyes,
kritikus, pesszimista és önmaga körül forog. A legtöbb nagy művész,
zeneszerző, filozófus, feltaláló és tudós melankolikus típus.
Bár mindenki magának árt a
gondolataival, senki sem reagál érzékenyebben, mint a melankolikus.
Teremtőképességéhez tartozik az is, hogy a dolgokat rendkívül
plasztikusan és elevenen tudja elképzelni. Mivel a melankolikus
természete szerint szeszélyes, hangulatait spontán dolognak tartja.
Ezek, mint már láttuk, közvetlenül a gondolati szerkezetből indulnak
ki. Ha a melankolikus őrizkedik a gondolati bűnöktől, amilyen a harag,
a bosszankodás, az önvád és az önsajnálat, nem fog áldozatul esni
depressziós hajlamának.
Egy, a fiaimmal kapcsolatos eset teszi
világossá, milyen erős hatással vannak gondolataink a hangulatunkra.
Egyik vasárnap este – mint az megannyi szerető szülőnél hasonlóképpen
történik – emlékeztettük gyermekeinket, hogy másnap, iskola lévén,
korán kell felkelniük. Egyhangúlag törtek ki: „Muszáj holnap iskolába
mennünk?” Atyai türelemmel hordoztam el morgásukat és ágyba küldtem
őket. Persze hétfőn reggel rossz hangulatban ébredtek. Sajnáltam azt a
tanárt, akinek ezután bajlódnia kellett velük.
A következő héten ugyanazok a fiúk este
ugyanabban az ágyban feküdtek. Amikor betakartam őket, ezúttal arra
emlékeztettem őket, hogy másnap azért kell korán felkelniük, mert
kirándulni megyünk. Elképzelhetitek azt az örömujjongást. Másnap
reggel mindketten frissen ugrottak ki az ágyból, és izgatottan várták
a kirándulást. Egyetlen héten belül micsoda hangulatváltozás! Szemük
ragyogott, anyagcseréjük is jobban működött, és az egész világ
örvendetesnek látszott, mert belső beállítottságuk pozitív volt.
Ha a melankolikus felismeri, milyen
erősen befolyásolja hangulatait a tudatalatti, az Úr segítségét
fogja kérni, hogy gondolatainak pozitív irányt adjon, Nehéz volna
megmondani, hogy a melankolikus életének mely fázisában lesz
leghamarabb kedélybeteg. Általában már gyermekkorában megmutatkozik
kedvetlensége. Ha Isten nem változtatja ezt meg benne,
valószínűleg egész életén végigkísérik a borongós
hangulatok. Mivel túl érzékeny és énközpontú, sok
mindent hamisan értelmez, és néha eluralkodik rajta az az
elképzelés, hogy őt nem szeretik vagy kinevetik.
Egyszer a feleségemmel és egy
keresztyén kollégium vezetőjével vendéglőben ebédeltünk. Hirtelen
asztalunkhoz lépett egy sötét arcú fiatalember és így szólt:
„Bocsánat, hogy megkérdezem, de nem rajtam nevettek az imént?” Először
megnémultunk a megdöbbenéstől, aztán ezt mondtam neki: „Fiatalember,
most látom életemben először.” Bocsánatot kért és elment.
Végiggondolva a dolgot rájöttünk, hogy valóban nevettünk, sőt abba az
irányba is néztünk ahol ő ült. Így lehetett a fiatalembernek az a
benyomása, hogy kinevettük őt.
Melankolikus
perfekcionisták
Sok melankolikus azért lesz búskomor,
mert perfekcionista (tökéletességre törő), vagyis csak a tökéletes
elég jó neki. Sok embernek jót tenne, ha perfekcionista irányultságú
lenne, de az igazi perfekcionista épp ez által szerencsétlen. Először
is általa felállított, tökéletes mércével méri magát, és kétségbeesik,
ha nem tudja teljesíteni. Meg sem fordul a fejében, hogy ez a mérték
túl magas, és senki sem tud eszerint élni. Ő ezt tartja reálisnak.
A perfekcionista nagyon
lelkiismeretes, megbízhatónak és pontosnak tartja magát. Ennek a
mércének még a saját barátai sem felelnek meg, ami egy okkal több,
hogy búskomor legyen. Szigorú és nem tűri, hogy a legkisebb mértékben
eltérjenek az ő mércéjétől. A perfekcionizmusra hajló melankolikus
szívből szeretheti gyermekeit, ám miattuk is lehet depressziós. A
gyermekek nem ragaszkodnak a szabályokhoz és mitsem lehet náluk előre
látni. Saját elképzeléseiket követik. Kevéssé alkalmazkodó
melankolikus szülők nehezen fogadják ezt el és esetleg depresszívvé
lesznek.
A melankolikus anya ambivalensen
(ellentétes érzelmekkel) viselkedhet gyermekeivel, azaz egyszerre néz
rájuk szeretettel, valamint haraggal és keserűséggel. Minden anyát
felbosszant az a gondatlan és szemtelen gyerek, aki nedves
tornacipőben fut végig a konyhán, de egy melankolikus temperamentumút
különösen. Talán leány korában le sem tudott feküdni addig, míg a
cipőket a helyükre nem tette és a fürdőszobát ki nem takarította. A
gyermekek ezt a rendet azonnal feje tetejére állítják, amit a
tökéletes rendre törekvő perfekcionisták nehezen viselnek el.
Bosszankodnak azon, mily kevéssé rendesek a többiek, és sajnálják
magukat, mivel csak nekik vannak magas igényeik. Az ilyen
gondolkozásmód mindig depresszióba visz.
Nem akarunk igazságtalanok lenni a
melankolikusokkal szemben, hiszen önmagukat ugyanolyan kritikusan
nézik, mint másokat. Ezért gyermekségüktől fogva hamis képük van
magukról. A más temperamentumúakkal szemben, ők idős korukra sem
tanulják meg, hogy igent mondjanak önmagukra. Így depressziós fázisaik
egyre sűrűbben jelentkeznek. Ha gyermekkorukban hangot adhatlak
kritikájuknak, felnőtt korukban is hajlamosak erre. A negatívumok
minden alkalommal sötétebbek lesznek.
A kritikus emberek soha nem boldogok!
Láttam egy példát erre. Mielőtt beszálltunk a repülőbe, hirtelen
panaszkodni kezdett az ellenőr, hogy ennek a repülőtársaságnak az
utasai „hanyagok, rendetlenek és hálátlanok.” Egy ideig tűrtem, aztán
nagyon barátságosan rámosolyogtam – (egy mosoly kíséretében mindent
megmondhat az ember) –, és így szóltam: „Ön nagyon boldogtalan
lehet.” Zavartan nézett rám és így felelt: „Miért mondja ezt?” „Mivel
olyan kritikus. Aki mindenben hibát talál, az soha nem boldog.” Miután
csomagomat átvizsgálta, rám nézett: „Nagyon köszönöm, erre szükségem
volt.” Csodálkoztam, amikor a következő utashoz ezekkel a szavakkal
fordult oda: „Jó napot, hogy van? Kedves, hogy velünk repül.” Nem
tudom meddig segít rajta ez az élmény de arról meg vagyok győződve,
hogy rajta áll, boldog-e vagy boldogtalan, attól függően, ahogyan az
emberekről gondolkodik és velük beszél.
A melankolikusok nemcsak hajlíthatatlan
perfekcionisták és lelkiismeretes emberek, de nagyon alacsony a
félelem és feszültségküszöbük is. Nyugati életstílusunk inkább árt
nekik. Miután túlzott aktivitásra hajló „kolerikus” társadalomban
élünk, itt nem lesznek boldogok, amint ezt dr. Paul Tournier kifejti
„Betegség és életproblémák” c. könyvében. Nyilvánvaló, hogy a mi
Krisztus evangéliumától legerősebben befolyásolt kultúránk
többnyire kolerikus embereket formál. Jellemző ez a teuton, északi
fajra, ahol a kolerikus temperamentum az uralkodó. Ilyen alkatú
emberek Skandináviában, Németországban, részben Franciaországban,
Írországban és Angliában élnek, tehát azokban az országokban, ahonnan
a legtöbb amerikai telepes származik. Nehezen lehetne bizonyítani, de
mégis úgy látszik, hogy a legbátrabb, legügyesebb és legkolerikusabb
európaiak végül Amerikában telepedtek le. Ennek következtében utódaik
is jórészt kolerikus, aktivitásra törekvő emberek, és talán ez az oka,
hogy társadalmunk iparosodó, céltudatos és törekszik a gyorsaságra. A
melankolikusnak ez az atmoszféra nem a legmegfelelőbb, hiszen őt nem
érdekli a mennyiség, inkább a minőség és a tökéletesség. Gyakran
halljuk a melankolikus üzletember panaszait: „Egyszerűen nincs időm
arra, hogy gondosan dolgozzam.”
Ez talán megmagyarázhatná, miért van
olyan sok hippi, akik kivonulnak a társadalomból. Elutasítják
gyilkos tempóját, mint idealisták látják tökéletlenségét, és egy
passzívabb kultúrára vágynak. Talán ez az oka, hogy némelyek olyan
társadalmi rendszer mellé állnak, amely passzivitásra kárhoztatja az
embereket, ellentétben a szabad piaccal, ami véleményük szerint
mindenkit aktivitásba hajszol. Újra meg újra megfigyeltem, hogy azok a
fiatalok, akik a társadalom perifériájára kerültek, nagyon érzékenyek,
tehetségesek és idealisták, de inkább visszavonulnak, minthogy
komolyan törekedjenek a társadalom megváltoztatására. Dr. Tournier
írja, hogy néhány hindu és keleti kultúra többre értékeli a misztikus
vagy passzív embert. Így lett Mahatma Ghandi nemzeti hőssé és
böjtölése a passzív ellenállás szimbólumává. Ezzel ellentétben a
nyugati világ a dinamikus és teljesítmény centrikus kolerikust
dicsőíti. Bármi legyen is az ok, mai életünk őrült tempója megerősíti
a melankolikus hajlamát a depresszióra.
Hajlam
önfeláldozásra és az élet megnehezítésére?
E kétféle irányultság a melankolikus
jellemző ismertetőjele. Ha nem ügyel, valószínűleg áldozatává lesz
ezeknek a hajlamainak. Általában a legnehezebb és legmegerőltetőbb
munkahelyet választja. Ha úgy látszik, másoknak több sikerük van, vagy
híresebbek lesznek, akkor sajnálja magát, hogy az ő útja mindig
hegynek fölfelé vezet. Nem látja reálisan, hogy ő maga választott
olyan utat, amely megköveteli az önfeláldozást. Mivel a
melankolikusnak mindig van kifogása, ez megerősíti negatív
gondolatait és végül kétségbe ejti. Ezért segíthet rajta az
1Tesszalonika 5,18: „Adjatok hálát
minden helyzetben, mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által
tihozzátok”. Istennek ezt a tanácsát követve és
állhatatosan alkalmazva, a melankolikus sem válik depresszióssá.
A
melankolikus teremtő ereje
A melankolikusnak rendkívüli
képzelőereje van. Ha – helyesen felismerte, hogy érzéseit azok a
képek határozzák meg, amelyeket önmagáról és környezetéről alakít ki
magában, akkor a gyógyulás útjára lépett, és további depressziós
fázisokat kerülhet el. Azért fenyegeti az a veszély, hogy búskomorrá
lesz, mert teremtő fantáziáját mindig romboló módon veti be:
negatív dolgokat gondol, sajnálja, tehetetlennek és kétségbeesettnek
érzi magát. Ha olyasmin gondolkodna, ami Istennek tetszik, az javítaná
a hangulatát, kiegyensúlyozottabbá tenné és segítene, hogy elkerülje a
depressziót.
A flegmatikus
és a búskomorság
A flegmatikus az a „jófej fickó”, akit
nem lehet kiborítani. Természete szerint nyugodt, jó kedélyű,
szeretetreméltó, alkalmas a közös munkára, konzervatív, megbízható,
humoros ember, praktikusan gondolkodó. Meglehetősen befelé
forduló, nem könnyű felismerni sem a gyengeségeit sem az erős
oldalait. Ami leginkább feltűnik nála, az az, hogy nem kezdeményez,
hajlik a makacsságra, szűkmarkúságra és határozatlanságra. Az
életet a külső szemlélő helyzetéből nézi és minden vállalkozástól
visszariad. Jó diplomata, természete szerint a békességet
keresi. Közülük sokan lesznek tanítók, orvosok, tudósok, színészek,
vagy könyvkiadással foglalkoznak. Ha másoktól elég indíttatást kapnak,
vezetővé fejlődhetnek.
Általánosan azt mondhatjuk, hogy a
flegmatikus ritkán lesz depressziós. Humora bizonyítja, hogy pozitív a
beállítottsága az élettel szemben, és nem ismeri a hangulatingadozást.
Lehet, hogy soha senki nem látta indulatosnak; csendben mentegeti azt,
aki megbántotta, megsértette vagy visszautasította. A kellemetlen
körülményekhez alkalmazkodik, ami a többi temperamentumnál
elképzelhetetlen.
Ha a flegmatikus mégis depresszióssá
válik, ennek hiányzó agresszivitása az oka. Praktikusan
gondolkozik, és az adott helyzetben elképzelései is vannak, de
passzivitása miatt vagy a kritikától félve megtartja azokat magának.
Ha nyomás alá kerül családja vagy valamilyen csoport részéről, a
sajátjánál rosszabb elgondolást valósít meg. Így válik bosszússá, és
ha még önsajnálat is járul ehhez, búskomorrá. Ez az állapota azonban rövid ideig
tart, és hamarosan akad valaki, aki felvidítja.
Élete bizonyos fázisában a flegmatikus
kifejezetten hajlamos a depresszióra. 40 vagy 50 éves korában rájön,
hogy más temperamentumúak hivatásban, szellemiekben és minden más
területen túlhaladták. Mialatt ő csak szemlélte az életet,
életrevalóbb barátai megragadták a jó alkalmakat. Biztonságra való
törekvése visszatartja a merész kalandoktól, viszont életét így
unalmasnak látja, sajnálja magát és depresszívvé lesz.
Ahelyett, hogy félelmét vagy
lustaságát okolná, a társadalmat teszi felelőssé, az életet és a
szerencsét hibáztatja. Pedig Jézus Krisztustól idejében megtanulhatná,
hogy Istenért tegyen nagy dolgokat, hiszen Ő mondta:
„Legyen neked a te hited szerint”
(Mt 9,29).
A
flegmatikus házassági problémái és búskomorsága
A flegmatikus többnyire jó házastárs.
Általában könnyű vele érintkezni és bár meglehetősen önző, a
vitákban rendszerint engedékeny, mert nem szereti a zűrzavart. De ha
valami akarata ellenében történik, elkeseredik, és az önsajnálat
búskomorrá teheti. Egyetlen tartós segítsége – mint a többi
temperamentumnak is – ha a Szent Szellem vezetése alatt él és
megtanulja: „Engedelmesek legyetek
egymásnak Isten félelmében” (Ef 5,21). Tanuljon meg
lemondani a jogairól Isten és a házastársa előtt, és keresse a másik
boldogságát. Ha valaki azért köt házasságot, hogy kapjon valamit,
csalódni fog. De ha a másikat akarja boldoggá tenni, ő maga is az
lesz. Pál mondta: „Amit vet az ember,
azt aratja is” (Gal 6,7). Nem találkoztam még emberrel, aki
ne lett volna boldog, ha kezdettőt fogva házastársa boldogságán
fáradozott.
Csodálatos hatása van annak, ha valaki
igazodik házastársához és alárendeli magát neki. Társa ekkor
barátságosan fog reagálni, tárgyilagosabb lesz, és nem vitázik csak
azért, hogy fölénybe kerüljön. A másik „eleven szenet gyújt a fejére”
ezzel, mert ha társa bizonyos helyzetben mégis keresztülviszi
akaratát, később vádolni fogja önmagát és a legközelebb már nem lesz
olyan követelőző. Mégis a központi kérdés az, hogy aki enged, szívesen
teszi-e ezt, vagy közben sajnálja önmagát. Ez dönti el, hogy az
engedékeny magatartás búskomorságot szül-e vagy sem.
Ellentétek
vonzzák egymást
Na házassági és családi
szemináriumaimon néhány példát említek arra, hogy az ellentétek
vonzzák egymást, gyakran harsogóan nevetnek az illusztrációimon. De ez
a vidámság csak rövid ideig tart, mert aztán a résztvevők rádöbbennek
a szomorú valóságra. Egyiknek a gyengesége kikerülhetetlenül
összeütközik a másik erősségével, hacsak nem tanulnak meg egymás
szokásaihoz és sajátosságaihoz alkalmazkodni.
A jegyesség idején a másik ragyogó
pozitív tulajdonságai vonzóan hatnak, de később teljesen háttérbe
szorulnak kellemetlen gyengeségei mellett. Ezzel nem számoltak. Talán
észrevették, hogy társuk erősségei ott voltak, ahol a saját
gyengeségeik, és éppen ez vonzotta őket. Kellemetlenül érintette őket
a felfedezés, hogy mondjuk a férj gyengeségeinek köze van a feleség
erősségeihez, és fordítva. Éppen itt van a probléma! Olyan könnyű
lekicsinylően és megvetően nézni a másik gyengeségeire, ha azon
a ponton mi erősek vagyunk.
A
flegmatikusok nem mindig kolerikusokkal házasodnak
Veszélyes az általánosítás, de sokszor
megfigyeltem, hogy azonos temperamentumúak ritkán házasodnak össze. A
428 párból, akiknek házasságkötésekor szolgáltam, tudásom szerint egy
sem volt azonos temperamentumú. A flegmatikusok többnyire
kolerikusokkal házasodnak, bár az ilyen kapcsolat okozhat bőven
búskomorságot. Ha az asszony kolerikus, a flegmatikus férj
depresszívvé lehet. „Nem bírom ki, hogy ez az asszony engem mindig
nyomás alatt tart.” A házasságkötéskor mutatkozó aktív vezetőkészség
és praktikus gondolkozás később uralkodássá válhat. Másrészt a
kolerikus asszony megállapítja, hogy az ő kedves, barátságos, türelmes
barátjából „gyenge, vonzónak sem mondható, unalmas” férj lett. A
flegmatikus férj ritkán harcol energikus feleségével, sőt búskomor
lesz, mert mint férfi nem tud helytállni, és csendben sajnálja magát.
Ha flegmatikus asszony kolerikussal
házasodott, gyakran érik támadások – amiért persze sajnálja magát –,
mivel férjének semmi nem tetszik, amit csinál: „Túl lassú, nem
kezdeményez és nem serkent semmire.” A férj szabad folyást enged
bosszúságának, ezzel pedig szétrombolja azt a kedves képet, amely róla
élt feleségében. Ha az asszony több ilyen kitörés után levertté válik,
nemkívánatos tulajdonságainak listájára még a depresszió is felkerül.
Igen, a flegmatikusok lehetnek
búskomorrá. Talán tovább állnak ellene a depressziónak, mint a többi
temperamentum, de ha nem törekszenek arra, hogy szellemi erőforrásokat
vegyenek igénybe, mégis áldozatul esnek.
Hogyan
győzhetjük le temperamentumunk negatívumait?
Istennek erre nézve csodálatos terve
van. Az Efézus 5,18-ban beszél a Szent Szellemmel való folyamatos
betöltekezésről. Ennek következménye, hogy az emberi lélek:
Istennek énekel szívében (5,19),
hálát ad (5,20),
és kész engedelmeskedni (5,21).
Aki tehát enged a Szent Szellemnek, az
Ő munkájának, az nem lesz lehangolt, és nem fenyegeti a depresszió.
Minden
depressziót önsajnálat vált ki?
Szinte minden előadásomon akadnak, akik
szomorú arccal kérdezik: „Hát nincs kivétel? Néhány depresszió talán
szervi eredetű”. Túlontúl megszoktuk, hogy helyzetünkért másokat vagy
testi állapotunkat okoljuk, mert visszariadunk attól, hogy
cselekedeteinkért felelősséget vállaljunk. Már rámutattunk, hogy sok
orvos a mirigyeket, kémiai folyamatokat és egyéb faktorokat említ a
depresszió okaként, mások viszont gondolati mechanizmusokra, belső
beállítottságra helyezik a hangsúlyt. Bizonyos, hogy sok testi
nehézség kihat a hangulatunkra, de helyes magatartással még ennek az
ingadozásait is legyőzhetjük.
Annak a keresztyén embernek a belső
magatartása egyenletes, aki a Szent Szellem uralma alatt éli életének
nagy részét. Életkörülményeinket nem tarthatjuk a kezünkben, de a
Szent Szellem ereje által bensőnk felett uralkodhatunk. Egy olyan
emberről készítettünk diagrammot, aki egymás után háromszor került
rossz lelkiállapotba. Ha krízishelyzetbe kerül az ember, depresszió
jön létre a szellemi élet
mélypontján. Lehet, hogy elhanyagolta szellemi életét, beteg volt vagy
nyomott kedélyű, vétkezett, esetleg hormonális változás történt a
szervezetében. Az első két fázisnál nem történt semmi, ami kiváltotta
volna a depressziót, de a harmadiknál a helytelen gondolkodásmód
társulva egy előre nem látott körülménnyel, végül előidézte a
depressziót, amint az várható volt.
Ha a keresztyén a Szent Szellem
vezetése alatt él, mindig megtalálhatja azt a helyes magatartást,
amely képessé teszi rá, hogy hálát adjon a kedvezőtlen körülmények
ellenére is. Isten megígérte, hogy a bajok nem haladják túl az
erőnket, ha helyes beállítottsággal nézünk velük szembe.
Milyen a
helyes magatartás?
Több tényező tartozik hozzá. Gondold
végig, vajon megvannak-e életedben a következők:
1. Teljes
átadás Isten akaratára és útjára nézve!
(Róm 6,11-13; 12,1-2).
2. Isten
alapvető igazságainak ismerete
(Róm 12,2). Nem ismerhetjük valamennyit, de az Ige naponkénti,
figyelmes olvasása szüntelenül emlékeztethet minket.
3. Hit
(Róm 14,34 és Zsid 11,6). Hit nélkül nem lehet Isten erejét igénybe
venni. Ha hited gyenge, ne várj csodára, hogy megerősödjék, hanem tedd
meg az alábbi gyakorlati lépéseket – és meg fogsz erősödni.
a. Hallgasd Isten Igéjét és olvasd
figyelmesen! (Róm 13,10)
b. Kérj több hitet! (1Kor 12,31)
c. Élj a Szent Szellem uralma alatt! (Gal
5,22-23)
d. Szerezz hitbeli tapasztalatokat!
(Róm 1,17) Ha az első lépéseket bizalommal megteszed, a többi már
könnyebb lesz.
|
