|
Az élet alaptörvénye az önfenntartás, tanítja a
pszichológia. Ma valakinek megsebesül a karja, a sérülés helyét más
testrészeivel védi. Ha egyik lába megsérült, tudatosan vagy öntudatlanul
az egészséges lábára nehezedik
Ugyanígy van lelki „testsúlyáthelyezés” is, ami
megváltoztatja a viselkedést, esetleg a személyiség egész működését is.
Vannak olyan tudattalan lelki működések, amelyeknek a rossz kedélyállapot
megszüntetése a célja. Ennek útja egyénileg változik, mégis lassanként
magatartási formák alakulnak ki, amelyek az illetőre nézve jellemzővé
válnak Ezek a védekező mechanizmusok a többi emberrel való érintkezést is
befolyásolhatják A külső körülményekre történő ilyen öntudatlan reagálás
megjelenhet nárcizmus (túlzott önszeretet), regresszió (visszahúzódás),
vagy a valóságtól való menekülés formájában. Elveszíti az ember az
alkalmazkodóképességét a valósághoz. Még hallja, hogy mi történik
körülötte, még sincs abban a helyzetben, hogy mozogjon, vagy beszéljen.
Természetesen a depresszió súlyossági foka határozza meg a védekezés
erősségét, amely belőlünk aztán könnyen abnormális magatartást vált ki.
Előfordul, hogy az öngyilkosság az ember utolsó próbálkozása arra, hogy a
depresszió rémítő zsarnokságából megszabaduljon.
Hogy milyen a harc formája, azt már a gyermekkorban fel
lehet ismerni. Az egyik legfontosabb ok, ha a gyermek elszakad szeretete
tárgyától. Például egy jóllakott, tisztába tett, megelégedett csecsemő
elkezd sírni, ha a szülők kimennek a szobából. A szeretete tárgyával való
érintkezés boldogságérzést teremt benne, de az elválás magánosságba,
lehangoltságba viszi. Ennek a pszichikai állapotnak az elkerülése indítja
sírásra. Ha az anya nem érti, bosszankodik a gyermek értelmetlennek látszó
magatartása miatt, talán rákiált és így kiélezi a problémát. Két értetlen
személy harcol egymással a lehangoltság ellen és konfliktusba kerülnek. A
szidalomtól erősödik a gyermek magányosságérzése, az anya pedig bűntudatot
érez hiányzó önkontrollja miatt, elveszíti a pozitív képet magáról, és ez
további lépés a lehangoltság felé.
A másik lehetőség az, hogy a fiatal anya nem tudja
elviselni gyermeke sírását, segítségére siet, szeretettel felveszi és
ezzel megszünteti a szomorúság okát. Így azonban a gyermek teljesen
önállótlanná válik, ami azt jelenti, hogy az anya rosszul készíti fel őt
az életre. Az élet ugyanis mindenkit arra kényszerít, hogy szeretete
tárgyától időről-időre elszakadjon. Az anya szükségtelenül – rabszolgai
függésbe kerül gyermeke kívánságaitól. Ez idővel egyre jobban elkeseríti,
és ha enged a bosszúságnak agresszív megmozdulásokra készteti. Végül nem
tudja többé visszatartani ellenérzéseit. A gyermek észreveszi ezt, és
lehangoltsággal reagál.
Hogyan oldjuk meg a problémát? Hasonlítsuk össze ezt a
szellemi – lelki fejlődést a járni tanulás folyamatával. Megfoghatóságánál
fogva látszólag jobban uraljuk testünket, mint lelkünket és szellemünket.
Vegyük példának a járni tanulást. A gyermek újra meg újra elesik. Nem
lényeges, hogy hányszor vagy mennyire üti meg magát, de fontos, hogy
szeretettel elismerjük próbálkozásait és bátorítsuk arra, hogy elölről
kezdje. Minden egészséges gyermek megtanul járni, mint ahogy a
köldökzsinórról is levált egyszer. Fájdalmas, de szükséges folyamat ez.
Ezért az okos szülők gyermeküket szeretettel és kisebb lépésekkel készítik
fel az elszakadásra, amely elkerülhetetlen az önállósághoz.
A kora gyermekkor harca a lehangoltság ellen nem
feltétlenül és nem mindenkinél lép fel.
Exhibicionizmus
(gátlástalan őszinteség, önmutogatás)
A gyermekkorban ez a probléma dühkitörésekben,
fölényeskedésben mutatkozik meg, vagy esetleg visszahúzódásban, hogy ezzel
irányítsa magára a figyelmet. Később sokszor játékszenvedély alakul ki,
ahol nemcsak pénzét, hanem az életét is kockára teszi az ifjú. Fiatal
emberek autóval vagy motorkerékpárral száguldoznak őrült módon,
meggondolatlan szexuális kapcsolatokat kezdenek, vagy drága utakra
indulnak a játékkaszinókba. Ez a kényszerítő ösztönzés az élet, a jó hír
vagy a vagyon kockáztatása, nagy valószínűséggel öntudatlan kihívása a
sorsnak.
Az exhibicionizmus szinte minden esetben a depresszió
elleni harc egyik formája. Ha egy gyermeknek az a benyomása, hogy apja
és anyja már nem szereti és nem fogadja el, gyakran oda nem illő szavakat
használ. Ha a szülők megértéssel és szeretettel helyreigazítják,
nemcsak a későbbi önfegyelmezést, hanem a bűntudatot is leépítik, ami
bizonyára felgyülemlett a gyermekben, amiért szüleit szavaival és
gondolataiban megveti. (Ne gondoljuk azt, hogy a gyermek nem tudja mi a
jó és mi nem.) Ha a rebellis szellemet nem tartják kordában, később
jelentkezik a társadalom elleni közönséges szidalmakban és feltűnő
firkálásokban az épületek falain.
Depresszió elleni védekezés kifejezése lehet a
promiszkuitás, a gyakran váltogatott partnerkapcsolatok. Az az asszony,
akit szeretnek, nem fog feltűnően öltözködni, hanem öntudatlanul is
szerényen. A rövid és hosszú szoknyák idején gyakran megfigyeltem, hogy le
lehet olvasni egy asszony magabiztosságát a szoknyája hosszúságáról.
Vannak asszonyok, akik férfiruhákat viselnek valamilyen ok miatt, nem
akarnak nőiesek lenni (talán mert gyermekkorukban elszakadtak szeretetük
tárgyától, talán az apjuktól), ezért mindent elkövetnek, hogy nőiességüket
elrejtsék. Nemcsak férfiasan öltöznek, de utánozzák a férfiak járását,
átkozódásukat és egyebeket is, amit asszonyok nem szoktak tenni. Lehet,
hogy az az asszony, aki kisebbrendűségi érzésekben szenved, úgy harcol a
depresszió ellen, hogy férfiakkal flörtöl. Vizsgálatok kimutatták, hogy
a férfiakhoz túlzottan vonzódó asszonyok nem ösztöneik alapján, hanem
nagyfokú bizalmatlanságuk miatt viselkednek így. Nem lehet
magatartásukat szexuális hajlammal magyarázni. Egy olyan asszony mondta
nekem, aki több férfival tartott kapcsolatot hogy a szeretet utáni
mérhetetlen vágy hajtja.
A férfiaknál ritkábban jelentkezik az exhibicionizmus
szégyentelen magatartásban. Először, mert a divatipar kevésbé propagálja,
másrészt mert egy érzelmileg éretlen férfi férfiasságát főként illetlen
beszédekkel és a meghódított asszonyok számával kívánja bizonyítani. Az
érett férfinak nem kell a depresszióját levezetnie, ami abból látszik,
hogy a nőkkel tisztelettel bánik, és csak szeretete tárgyára, ti. a
feleségére irányulnak kívánságai.
Ragaszkodási törekvések
A depresszió elleni öntudatlan küzdelem másik gyakori
formája a túlzott ragaszkodás. Sok szülőnek erőszakkal kell kiszabadítania
magát a gyermek öleléséből. Soha el nem felejtem azt a napot, amikor 5
éves fiamnak a San Diego-i óvodába kellett mennie. 3 hétig járt a
Minnesota-i óvodába, és amikor átköltöztünk Kaliforniába, nem akart
elmenni az új óvodába. Szeretettel karolt át, és nehéz volt erőszakkal
kiszabadulnom, még nehezebb elindulnom, amikor hangosan és keservesen
sírva kiáltotta: „Apa, ne menj el!”
Sok családban minden este meg lehet figyelni azt a
kapaszkodásra törekvést, mielőtt a villanyt eloltják, és ez felnőttkorig
megmarad, persze szubtilis (gyengéd) formában, pl. túlzott
nagyvonalúságban, amelyek az anyagi lehetőségeket messzi túlhaladják. Ez
öntudatlan próbálkozás arra, hogy ragaszkodásuk tárgyának a szeretetét
megvásárolják. Az ember nélkülözhetetlenné is tetteti magát. Önmagukban
bizonytalan férfiaknak olyan félelmetes lehet az, ha főnökük elutasítja
őket, hogy inkább késő éjszakáig dolgoznak, miközben családjukat
elhanyagolják. Néha megfigyelhető, hogy egy vendégszerető asszony
kétségbeesetten kapaszkodik a barátaiba, eteti és itatja őket, és
azt reméli, hogy így nem fogják elhagyni. Vannak asszonyok, akik
egész, életükben nevelnek egy fogadott gyermeket, az anyai ösztönt
erősítve így magukban. Ezt az a vágy hozza létre, hogy hasznosak legyenek.
Itt a depresszió elleni harc pozitívan végződik, mert a gyermek számára
jobb, ha ilyen családban nő fel, mint az árvaházban. A ragaszkodási
hajlamok szüntelen beszédben – személyesen vagy telefonon – is
megmutatkozhatnak. Egyik orvos barátom megjegyezte: „Némelyik ember kóros
telefonálásban szenved” (telefonitisz). A felnőttek módszerei: a
tehetetlenség vagy betegség – hogy magukra vonják a figyelmet. Persze ezek
néma segélykiáltások.
Agresszió
A depresszió elleni védekezés aggasztó formája az
agresszió, vagy az ellen, aki elutasította az embert, vagy még gyakrabban
önmaga ellen. „Az én hibám, hogy elutasítanak, tehát nem lehetek jó,
büntetést érdemlek.” Mivel más nem büntet, bünteti önmagát – megrázó
eljárás.
Ezek a védekező mechanizmusok az érzések hullámzásából
erednek, és a rossz hangulat mélységével arányosan befolyásolják a
magatartást. A helyzetet nem a kifejezési forma átalakításával, hanem a
mélyebb okok tisztázásával változtathatjuk meg. A gondolati sémák égéseket
hívnak elő, ezek pedig tettekhez vezetnek. Ha tartósan le akarjuk építeni
a depressziót, a gondolatvilágnál kell kezdeni. Ha ez nem változik meg, a
búskomorság elleni védekezés egyre inkább megerősíti a rossz magatartást.
<<<A
depresszió, mint probléma
A depresszió
tünetei>>> |
